Kárpát-sivatag helyett: hogyan tarthatjuk meg a vizet? • CÉH

Nem csak az időjárás szeszélyéről van szó

Kiszáradó tavak, alacsony folyóvízszintek, kritikusan száraz talajok, romló terméseredmények, egyre gyakoribb vegetációtüzek – ma már Magyarországon is látjuk mindezt. Hajlamosak vagyunk ezt kizárólag a kevés csapadékkal vagy a klímaváltozással magyarázni. A globális folyamatok meghatározó szerepe vitathatatlan, de legalább ilyen fontos, hogy saját tájaink milyen állapotban fogadják ezeket a változásokat.

Mérnöki közösségként naponta találkozunk azzal, hogy a környezet alakításáról hozott döntések évtizedekre meghatározzák egy térség működését. Bár a klasszikus vízgazdálkodás nem a CÉH elsődleges szakterülete, a táj kiszáradása, a szélsőséges időjárás és a vízhiány olyan össztársadalmi kérdéssé vált, amely mellett felelős vállalatként és mérnökökként sem mehetünk el szó nélkül és amelynek kezelésére ügyfeleink megoldásokat várnak tőlünk.

Nem kész vízügyi tervet szeretnénk letenni az asztalra. Arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a vízhiány nem pusztán meteorológiai probléma: a folyók, a talaj, a felszín alatti vízkészletek, a növényzet és a tájhasználat egyetlen rendszert alkotnak. Ezért nincs egyszerű és gyors megoldás, csak teljes szemléletváltással, hosszú távú gondolkodással és sok-sok felelős beruházási és gazdálkodói döntéssel kerülhetjük el a további romlást, sőt javíthatunk is a helyzeten.

Fotó: Duna Budapesten 2026. aug. 19. „Szilas / Wikimedia Commons, CC BY 4.0”

A történet mintegy 150 évvel ezelőtt kezdődött

A 19. század közepén indított folyószabályozások koruk jelentős mérnöki teljesítményei voltak: az árvizek fékezése, a közlekedés javítása és a művelhető földterület növelése volt a cél. A beavatkozás azonban nemcsak az árvizeket alakította át. A folyókat töltések közé szorították, a kanyarulatokat átvágták, a mocsarakat és lápokat lecsapolták, a folyóvölgyekben pedig nagybirtokok váltották fel az áradásokkal együtt élő gazdálkodási formákat.

A számok jól mutatják a beavatkozás léptékét. A Vásárhelyi Pál tervei alapján szabályozott Tisza hossza körülbelül 1420 kilométerről 962 kilométerre csökkent: több mint száz kanyarulatot vágtak át, összesen 458 kilométerrel rövidítve meg a folyót, mintegy 600 kilométernyi holtágat hagyva maga után. A rövidebb, egyenesebb meder nagyobb esést és gyorsabb lefolyást eredményezett: egy egykor akár két hónapig tartó árhullám azóta egy-két hét alatt végigvonulhat az országon.

A síkvidéki vízrendezés a belvízlevezető csatornák kiépítésével folytatódott – a mai hazai csatornahálózat közel 48 000 kilométer, hosszabb, mint a teljes hazai közúthálózat!

Mindezek mögött egy következetes tájhasználati paradigma állt: a víz gyors elvezetése, a felszabaduló területek szántóföldi hasznosítása és a természetes vízjárás minél teljesebb visszaszorítása. Ez a rendszer másfél évszázadon át formálta az országot. A mai, melegebb és szárazabb éghajlatban azonban már nemcsak az előnyeit, hanem a felhalmozódó vízveszteségét is látjuk.

Ez a rendszer hasznos lehet árvíz vagy belvíz idején, de ha tartósan a táj víztelenítése az elsődleges funkciója, akkor a nedvesebb időszakok esőzései és áradásai sem tudják feltölteni a talajt és a felszín alatti készleteket. A gátrendszer és a csatornahálózat funkcióját ezért térségenként újra kell értékelni: hol nélkülözhetetlen a védelem, és hol indokolt a tájszárító hatás visszaszorítása.

A folyó nem egyenlő a medrével

A folyóhoz nemcsak a két part közötti víz tartozik, hanem a teljes völgy: a mellékágak, az árterek, a holtágak, a talaj és a felszín alatti vízrendszer. A Tisza és mellékfolyói korábban a tájból kapták a vizüket, áradáskor pedig visszaadtak belőle – a sekély elöntések hordalékot és termékeny talajt hagytak maguk után, amely a következő száraz időszakig raktározta a nedvességet.

Amikor a folyót leválasztjuk a völgyéről, ez a kétirányú kapcsolat megszűnik. A mélyülő meder kisvíz idején egyre hatékonyabban vezeti el a környező területek talajvizét – a folyó már nem feltölti, hanem csak leszívja a tájat. A meder bevágódása, a talajvíz süllyedése és az árterek kiszáradása egymást erősítő folyamattá válik.

A következtetés ezért egyértelmű: nem a folyót kell elzárni a völgyétől, hanem a beépített területeket és a létfontosságú infrastruktúrát kell célzottan megvédeni. Ahol a területhasználat engedi, a folyónak újra helyet kell adni a sekély, kiterülő áradásokhoz – ez lassítja a lefolyást, megakadályozza a meder további mélyülését, és helyreállítja a talaj feltöltődését.

Az Alföldön sosem volt felesleges víz

A hazai alföldi tájak üdesége nem kizárólag a helyben lehulló csapadéktól függött. Az Alföld vízháztartásában meghatározó szerepet játszott a folyók időszakos kiáradása, a magas talajvíz és a nedves élőhelyek párologtatása. A táj a nedvesebb évek többletét talajban, lápokban, mocsarakban, sekély mélyedésekben és felszín alatti készletekben őrizte meg.

A növényzet és a talaj párologtatása a légköri nedvesség körforgásának is része. Ezt a tájökológiai szemlélet gyakran „biotikus pumpaként” írja le: az üde, növényzettel borított táj nemcsak vizet fogyaszt, hanem vissza is juttatja a légkörbe, és részt vesz a szárazföld belseje felé irányuló nedvességáramlás fenntartásában. A pontos légköri mechanizmusokról folyik tudományos vita, de az nem vitatható, hogy a nagy kiterjedésű kiszárítás, a talajnedvesség csökkenése és a növényzet átalakulása a helyi és térségi vízkörforgást is megváltoztatja.

A nyílt vízfelszín önmagában nem hoz létre csapadékos klímát. Ha ez így lenne, a Kaszpi-tenger környezete, a korábbi Aral-tó vagy a Vörös-tenger térsége nem lehetne száraz, és a Balaton közelsége is automatikusan bőséges csapadékot jelentene. A nyílt víz intenzíven párolog, de a belőle származó nedvesség nem feltétlenül ugyanott hullik vissza esőként.

A biotikus pumpa elmélete

A tájökológiai szemlélet a növényzettel borított, nedves tájak légköri szerepét gyakran „biotikus pumpaként” írja le. A gondolat lényege, hogy az erdők és más zárt növényzet nemcsak vizet fogyasztanak, hanem a párologtatás (evapotranszspiráció) révén vissza is juttatják azt a légkörbe, és ezzel részt vesznek a szárazföld belseje felé irányuló nedvességáramlás fenntartásában – vagyis nem passzív elszenvedői, hanem aktív alakítói a rájuk hulló csapadéknak.

Honnan ered a nyomáskülönbség?

A mechanizmus középpontjában a kondenzáció áll. Amikor a párolgással a levegőbe jutott vízgőz egy emelkedő légoszlopban lehűl, majd cseppekké és felhővé kondenzálódik, a gáz halmazállapotú vízmolekulák egy része eltűnik a légtérből: folyékony vízzé alakul, ezért az adott szinten radikálisan csökken a nyomást fenntartó gázmolekulák száma és térfogata. Minél intenzívebb a párolgás és az azt követő kondenzáció, annál nagyobb ez a nyomáscsökkenés az érintett terület fölött. Az elmélet szerint az összefüggő, sűrű növényzettel borított területek felett ez a hatás lényegesen erősebb, mint a nyílt óceán felett – ezért a szárazföld belseje felé tartós, vízszintes nyomáskülönbség (nyomásgradiens) alakul ki, amely a felszín közelében az óceán felől szívja befelé a nedves levegőt, az pedig útközben újra és újra felveszi az ott talált párát, több ezer kilométerekre is behatolva a szárazföld fölé.

A mechanizmust Makarjeva és Gorskov 2007-ben publikálta, és a részletei azóta is vita tárgyát képezik. A légkörfizikusok egy része szerint a hőmérséklet-különbségekből eredő, hagyományos nyomásgradiens-erő önmagában is megmagyarázza a megfigyelt szélrendszereket, és a kondenzáció hozzájárulása ehhez képest másodlagos vagy nehezen elkülöníthető. Ugyanakkor egyre több légköri megfigyelés és modellezés támasztja alá, hogy az erdők feletti párolgás és kondenzáció ténylegesen befolyásolja a nagytérségű légmozgásokat – a pontos arányról azonban nincs tudományos konszenzus.

A kondenzációhoz emellett rendszerint apró szilárd vagy folyékony részecskékre, úgynevezett kondenzációs magvakra is szükség van, amelyeken a vízgőz cseppekké tud összeállni. Ebben is szerepet tulajdonítanak a növényzetnek: a fák levelei illékony szerves vegyületeket, elsősorban terpéneket bocsátanak ki, amelyek a levegőben másodlagos szerves aeroszol-részecskékké alakulva hatékony kondenzációs magvakként viselkedhetnek. Az elmélet szerint ez az erdők felett tovább könnyítheti és felgyorsíthatja a kondenzációt – vagyis az erdő nemcsak a nedvesség forrásaként, hanem a felhő- és csapadékképződést elősegítő részecskék szállítójaként is hozzájárulhat a biotikus pumpa működéséhez, bár e hatás pontos súlya a teljes mechanizmuson belül szintén kutatás tárgya.

A Föld legnagyobb biotikus pumpái

A kutatók néhány kiemelkedő térséget azonosítottak, ahol az összefüggő erdőtakaró jelentős mennyiségű csapadékot szállít a szárazföld belseje felé:

Amazonas-medence – az esőerdő fölött felszabaduló párát az úgynevezett „repülő folyók” szállítják kontinens belseje felé; becslések szerint a több ezer kilométerre fekvő La Plata-medence csapadékának akár fele innen származik.
Kongó-medence – a közép-afrikai esőerdő hasonló szerepet tölt be Afrika belseje felé irányuló nedvességáramlásban.
Dél- és Délkelet-Ázsia – a monszunrendszert és az indonéz szigetvilág csapadékát is jelentős részben a helyi növényzetből újrahasznosított nedvesség táplálja.
Eurázsiai tajga és boreális erdőöv – a Föld legnagyobb összefüggő erdőterületeként szintén kulcsszerepet játszik a kontinens belsejének nedvességforgalmában, bár tengertől távoli fekvése miatt nem a klasszikus, óceán felől táplálkozó mintázatot követi.

Megfigyelt gyengülések és megszakadások

A legtöbb dokumentált eset az erdőirtáshoz kötődik. Műholdas megfigyelések szerint a trópusi övezetben az irtott területek szomszédságában rendszeresen kevesebb csapadék hullik, mint az érintetlen erdők fölött, és minél nagyobb kiterjedésű a kiirtott terület, annál nagyobb a csapadék-visszaesés.

Az Amazonas-medencében ez a folyamat már ma is tetten érhető: a száraz évszak az elmúlt évtizedekben megnyúlt, a korábban rendkívülinek számító aszályok (2005, 2010, 2015–16, majd 2023–24) pedig egyre gyakoribbá váltak. Kutatók attól tartanak, hogy az erdőirtás, a felmelegedés és a tüzek együttes hatására a térség egy kritikus küszöb – becslések szerint a medence mintegy 20–25 százalékának kiirtása – közelébe kerülhet, amely után az önfenntartó esőerdei körforgás egyes területeken tartósan meggyengülhet, és a táj szavannás jellegű élőhellyé alakulhat át.

Ausztrália jó példa arra, hogyan hiányozhat, illetve hogyan gyengülhet tovább egy biotikus pumpa. A kontinens nagy része eleve a légköri cirkuláció leszálló, szárító ágába esik, ahol a lesüllyedő levegő önmagában is gátolja a csapadékképződést – ezért Ausztráliának nincs az Amazonashoz vagy a Kongó-medencéhez hasonló, óceán felől táplálkozó, erős biotikus pumpája, amely csapadékot vinne a szárazföld belsejébe. Ezt a hátrányt tovább súlyosbította az emberi tájátalakítás: Nyugat-Ausztrália délnyugati gabonaövezetében a natív erdők és cserjések nagyarányú kiirtása után végzett vizsgálatok szerint a megfigyelt csapadékcsökkenés 55–62 százaléka egyedül a természetes növényzet kiirtásnak tulajdonítható – részben a párologtatás visszaesése, részben a megnövekedett felszíni szélsebesség, részben pedig a fák eltűnésével megszűnő nedvességáramlás, vagyis egy helyi léptékű biotikus pumpa-hatás megszakadása miatt.

Az elmélet fordított alkalmazása is megjelent: Afrikában a Nagy Zöld Fal, Kínában pedig egy több ezer kilométeres erdősítési program célja, hogy a növényzet visszatelepítésével helyreállítsa vagy megerősítse a térségi nedvességáramlást, és visszaszorítsa a sivatagosodást. Ez a hazai vízkérdés szempontjából is tanulságos: a biotikus pumpa elmélete arra emlékeztet, hogy a növényzet és a nedves tájhasználat nemcsak a talajban és a felszín alatt, hanem a légkörön keresztül is hat az elérhető vízmennyiségre, és hogy a csapadék nagyon jelentős része a helyben párolgással keletkező légköri nedvességnek köszönhető.

Homokhátság: egy víztakarékos táj szétesése

A Homokhátságról ma könnyű azt gondolni, hogy természeténél fogva mindig száraz és vízhiányos volt. Bár természetes vízfolyásokkal sosem rendelkezett, de valójában olyan lefolyástalan táji rendszer működött rajta, amely a nedvesebb évek csapadékát hosszú időre meg tudta őrizni.

A magasabb, korábban jellemzően nyílt vagy gyér növényzetű homokhátakon a csapadék beszivárgott. A víz a buckaközi mélyedésekben jelent meg újra, ahol lápokat, semlyékeket, mocsárréteket és szikes tavakat táplált. A Homokhátságon egykor ezres nagyságrendben fordultak elő természetes állóvizek; mára ezeknek már csak töredéke (sem) maradt.

A rendszer több oldalról bomlott meg. A lokális mélypontokat 8000 kilométernyi csatorna kapcsolja össze, és az addig helyben maradó vizet kivezeti a tájból. Ott, ahol sosem volt természetes vízfolyás! A homokpuszták jelentős részét feltörték, a magasabb térszíneken pedig nagy vízfogyasztású faanyagtermelő ültetvények jelentek meg. Ezzel egyszerre csökkent a beszivárgás, nőtt a növényzet vízfogyasztása, és megszűntek azok a nedves mélyedések, amelyek korábban a nedvesebb időszakok tartalékait őrizték, és az élővilág számára elérhetővé tették.

Beszédes a Duna–Tisza közi Dunavölgyi-főcsatorna sorsa is, amelyet a helyiek több generáció óta „Átok-csatornának” neveznek: a 20. század első felében mocsarak lecsapolására és földszerzésre épült, ma pedig ugyanazt a hálózatot száraz időszakban vízvisszatartásra próbáljuk használni – jól mutatva, hogy egy vízelvezetésre tervezett rendszerből utólag nehéz valódi vízmegtartó hálózatot kialakítani.

A párolgás hatása

A felszíni víz nem a vízmegtartás kiindulópontja, hanem annak utolsó, látható állomása. A talaj által már befogadni nem képes felesleges vizek jelennek meg a tavakban, folyóban; ezért a talajnak és a felszín alatti vízrendszernek meghatározó szerepe van a felszíni vizek kialakulásában és fennmaradásában. Ha ezek a táji tartalékok kiürülnek, a felszíni vizek is apadni kezdenek, végül eltűnnek.

A Tisza-völgy egykori vízbősége nem abból fakadt, hogy minden évben elég csapadék hullott, hanem hogy a sekély áradások rendszeresen feltöltötték a talajt, amely a legnagyobb, legolcsóbb és a növények számára közvetlenül hozzáférhető víztározó. A nyílt vízfelszín ezzel szemben közvetlenül ki van téve a napsugárzásnak, a szélnek és a hőnek: egy 1,5–3 méter mély, sekély tározó a hazai klímán két-négy év alatt a teljes térfogatának megfelelő vízmennyiséget elveszítheti párolgással. Ez nem azt jelenti, hogy egyik napról a másikra kiürül – hanem hogy a készlet fenntartásához folyamatosan több vizet kell újra és újra belevezetni, mint amennyi kivezethető belőle.

Mi befolyásolja egy vízfelület párolgását?

A párolgás mértékét az szabja meg, mekkora a „hajtóerő” a víz felszíne és a felette lévő levegő között, és milyen gyorsan tudja a légkör elszállítani a felszabaduló nedvességet. A legfontosabb tényezők:

A vízfelszín hőmérséklete – minél melegebb a víz, annál nagyobb a felszíni rétegben a telítési gőznyomás, azaz annál könnyebben lép ki belőle vízmolekula gőz formájában.
A levegő hőmérséklete és páratartalma – a meleg levegő lényegesen több vízgőzt képes befogadni, mint a hideg. A döntő tényező a telítési és a tényleges gőznyomás közti különbség (a „gőznyomás-hiány”): minél nagyobb ez a rés, annál intenzívebb a párolgás. A gyakorlatban ezt a hatást tovább erősíti, hogy meleg, nyári napokon a levegő relatív páratartalma jellemzően alacsonyabb, mint hideg, téli napokon – vagyis a hőmérséklet-emelkedés kétszeresen is a párolgás irányába hat.
Szélsebesség – a szél folyamatosan elszállítja a vízfelszín feletti, már nedvességgel telített levegőréteget, és szárazabbal pótolja; míg szélcsendben ez a réteg hamar telítődik, és a párolgás lelassul.
Napsugárzás – a párolgáshoz energia kell (a halmazállapot-változás rejtett hője), ezt elsősorban a napsugárzás fedezi, ezért derült, meleg, szeles időben a legintenzívebb a folyamat.
A vízfelület kiterjedése és mélysége – azonos térfogat mellett egy nagy kiterjedésű, sekély felület arányaiban gyorsabban melegszik fel és veszít több vizet, mint egy mély, kis felületű tározó.

Hogyan változik a párolgás a hőmérséklettel?

A hőmérséklet hatása nem lineáris, hanem közelítőleg exponenciális: a levegő vízgőz-befogadó képessége (a telítési gőznyomás) a Clausius–Clapeyron-összefüggés szerint minden egyes Celsius-fokos melegedéssel nagyjából 6-7 százalékkal nő. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy forró nyári napon egy vízfelület sokszorosát párologtathatja el annak, amit ugyanaz a felület kora tavasszal vagy ősszel, akkor is, ha a besugárzás és a szélviszonyok hasonlóak.

Számpélda: a hőmérséklet és a páratartalom együttes hatása

Az alábbi táblázat és ábra a telítési gőznyomáson (Tetens-közelítés) túl azt is figyelembe veszi, hogy a hazai éghajlaton a hidegebb napokat jellemzően magasabb, a melegebb napokat pedig alacsonyabb relatív páratartalom kíséri. A megadott páratartalom-értékek a hazai éghajlatra jellemző, illusztratív becslések – nem fizikai törvényszerűség, mint maga a telítési gőznyomás –, a bennük rejlő tendencia (meleg = szárazabb levegő) azonban a legtöbb évszakos időjárási helyzetre jellemző. Ezekből számítható a tényleges gőznyomás, majd a kettő különbsége, a gőznyomás-hiány – ez a párolgás valódi hajtóereje, szél és sugárzás azonossága mellett:

Az eredmény látványos: mivel hideg időben a levegő közel telített (nagy relatív páratartalom), a gőznyomás-hiány 0 °C-on szinte nulla – innen indulva 20 °C-ra kb. tízszeresére, 40 °C-ra pedig több mint ötvenszeresére nő. Mérsékeltebb, 15 °C-os referenciaértékhez viszonyítva (amely jobban megfelel egy kora tavaszi vagy őszi napnak) a hajtóerő 40 °C-on még mindig csaknem kilencszerese a 15 °C-osnak – vagyis a puszta hőmérséklet-emelkedésnél is erősebben növeli a párolgást, ha a melegebb levegő egyúttal szárazabb is.

Ez az összefüggés magyarázza, hogy a nyarak felmelegedése és a hőhullámok gyakoribbá válása – amelyeket jellemzően alacsony páratartalom is kísér – miért növeli aránytalanul nagy mértékben a sekély tározók, holtágak és mesterséges tavak vízvesztését, és miért nem old meg tartósan semmit egy-egy újabb, nagy, nyílt vízfelület létrehozása egy egyre melegebb és szárazabb éghajlaton. Az igazi tartalékot ezért a talajban és a felszín alatt, a közvetlen napsugárzástól és széltől védett formában érdemes tartani.

Bár a Dunán Németországban és Ausztriában szinte kihagyás nélkül felépített több tucat átfolyó rendszerű duzzasztó, valamint a szlovák Bősi Erőmű miatti vízveszteség elvileg egyenként viszonylag csekély, azonban együttes hatásuk már nagyon jelentős a sok száz kilométer hosszan megnövelt vízfelszín és a lelassuló folyás okozta nyáron megemelkedő vízhőmérséklet párolgást fokozó hatása miatt.

Az Alföld tartós vízellátása ezért nem alapozható kizárólag sekély, nyílt vízfelszínű tározókra és az azokból történő öntözésre. Ezek alkalmasak az árvízcsúcsok mérséklésére és azok ideiglenes eltárolására, azonban a víz nagy részét már a talajban és a felszín alatt kell megőrizni, mielőtt egyáltalán medret vagy tavat érne. Az öntözés egyes kultúráknál nélkülözhetetlen, de nem tesz alkalmassá minden területet a táji adottságoktól elszakadó növénytermesztésre: a tartósan kiszárított táj folyamatos vízpótlással való termőképesen tartása magas költséggel, energiaigénnyel és – rosszul megválasztott öntözés esetén – szikesedéssel is járhat.

Ebben azért az olaszok rajtunk is túltesznek: Olaszországban 2025-ben összesen kb. 235 450 hektáron termesztettek rizst, ennek túlnyomó része a Pó-síkságon van: Piemontban kb. 117 725 hektár, Lombardiában további kb. 90 000 hektár – vagyis az olasz rizsföldek közel 90%-a itt található. Ezzel Olaszország messze Európa legnagyobb rizstermelője, az ország adja az EU rizstermésének nagyjából a felét (évi kb. 1,4 millió tonna), amelyet a nyaranta egyre inkább kiszáradó Pó folyó vizével öntöznek. Hiába, az igazán jó rizottóért áldozatot kell hozni…

2026: a hiány már a folyókban is látszik

A HungaroMet Nonprofit Zrt., az országos meteorológiai szolgálat adatai szerint a 2026-os nyár volt a legszárazabb a mérések kezdete, azaz a XX. század eleje óta: az országos átlagcsapadék mindössze 74,1 milliméter volt, a szokásos mennyiség alig 36 százaléka, a nyári középhőmérséklet pedig 2,6 fokkal haladta meg az 1991–2020-as éghajlati átlagot. Ez már semmiképp sem statisztikai kilengés, hanem megváltozott éghajlat.

2026 nyara nemcsak a klimatológiai átlagtól maradt el drasztikusan, hanem az eddigi, 1952-ben mért rekordnál is szárazabb volt: az akkori 103,8 milliméteres nyári csapadékösszeget közel 30 milliméterrel múlta alul, vagyis az eddigi legszárazabb nyárnak is csak a háromnegyedét kaptuk. A csapadékhiány a nyár mindhárom hónapját sújtotta: júniusban az átlag 45, júliusban és augusztusban pedig mindössze 26 százaléka hullott le, és az ország mintegy 60 százalékán rekord száraz volt a nyár – a legszárazabb állomás, Nagykőrös térsége alig 20 milliméter csapadékot kapott három hónap alatt.

A szárazság mértékét jól mutatja a nagyon jelentős párolgási veszteséget okozó Tisza-tó idei nyara is. A tározóba érkező vízhozam az év első nyolc hónapjában az átlagos évek mennyiségének körülbelül a negyedét tette ki. Augusztusban Szolnok vízellátásának biztosítása érdekében a vízszint pedig a kritikusan alacsony, 610 centiméteres szintig eresztették le. Emiatt a kezelők rendkívüli üzemrendet vezettek be: a Tiszalöki duzzasztómű felvízszintjét is fokozatosan 400 centiméterre kellett csökkenteni, korlátozták a Kisköréről Szolnok felé továbbvezetett és a Körös-völgyi vízátvezetésre fordítható vízhozamot, és felfüggesztették egyes öntözési célú vízkivételeket. A Tisza-tó esete önmagában is alátámasztja, hogy egy igazán nagy tározó megléte sem nyújt védelmet egy tartósan alacsony utánpótlású nyárral szemben.

2026 nyarán a Tisza vízgyűjtőjének több más folyóján is rendkívül alacsony vízhozamok alakultak ki: a Kraszna, a Berettyó, valamint a Sebes-, Fekete- és Fehér-Körös egyes szakaszain a sokéves júliusi átlag töredékére csökkent a vízhozam, helyenként a folytonosság is megszakadt. Ez azért is figyelmeztető, mert ezeken a folyókon tározók, duzzasztók és vízkormányzó műtárgyak sora épült nálunk és a határ romániai oldalán is – ezek önmagukban nem tudták megakadályozni a kritikus vízhiányt, sőt mint nagy felületű párologtató tálcák súlyosbították azt, ami jól mutatja: a meder további szabályozása vagy duzzasztása önmagában nem teremt új vizet. A helyzet súlyosságát jól jellemzi, hogy a Körösök vízpótlása nyáron gyakorlatilag a lejtés ellenében történt: a vízügyi szakemberek a Tiszából származó vizet a békésszentandrási duzzasztótól szivattyúkkal emelték át a feljebb fekvő békési duzzasztóhoz, hogy onnan az Élővíz-csatornán keresztül tartani lehessen a térség vízellátását. Vagyis hiába található több duzzasztó is a folyón, azok önmagukban nem tudták pótolni a hiányzó vizet – helyette mesterségesen, energiával kellett „felfelé” juttatni azt, amit korábban a folyó magától, lejtés irányában szállított volna.

Ezzel szemben a Maros Arad alatti, kevésbé átalakított, kanyargós szakasza feltűnő zöld folyosóként jelenik meg a környező mezőgazdasági tájban, felvetve a kérdést: mennyivel ellenállóbb egy olyan folyóvölgy, ahol a meder, az ártér és a növényzet kapcsolata nagyobb részben megmaradt? És annak ellenére, hogy Arad megyében az összes mellékfolyója kiszáradt, a cikk írásának idejében a Maros Szegednél a Tiszát meghaladó vízhozamot szállít.

Ezért nem lehet általános válasz az Alföld vízhiányára újabb „Tisza-tavak” létrehozása. A meglévő tározók – köztük a Kiskörei-víztározó – teljes vízmérlegét, ökológiai hasznát és az alsóbb szakaszokra gyakorolt hatását időről időre újra kell értékelni. A tározók szerepe ott indokolt, ahol árvízcsúcsot csökkentenek, ivó-, mezőgazdasági vagy ipari vízellátást biztosítanak, esetleg kiemelt turisztikai helyszínt biztosítanak vagy igazolhatóan fenntartható vízmérleghez kapcsolódnak – de nem tekinthetünk rájuk úgy, mintha új vízkészletet hoznának létre. Ugyanez igaz a holtágak mesterséges feltöltésére: ha a folyó kisvízi készletéből szivattyúzunk egy nagy, sekély, erősen párolgó felületbe, a táji szinten nem feltétlenül marad több belőle.

A kiszáradó táj kockázatait jelzi a bugaci erdőrezervátum 2026 júliusi tüze is: a tartósan alacsony talajnedvesség nemcsak a mezőgazdaságot, hanem az erdőket, településeket és infrastruktúrákat is sérülékenyebbé teszi. Azóta naponta csapnak fel a lángok az ország legkülönbözőbb pontjain – eddig szerencsére sikerült ezeket hatékonyan lokalizálni.

Hasonló, ennél is nagyobb léptékű esemény sújtotta a Vajdaságot: a Delibláti-homokpusztán 2026 augusztusában kiütött tűz heteken át égett, végül közel 4000 hektárt, ezen belül több mint 3100 hektár erdőt pusztított el az egyik legértékesebb hazaihoz hasonló pannon homokpusztai élőhelyen – a szakértők szerint egyes leégett erdőrészek helyreállása évtizedekig is eltarthat, ha egyáltalán érdemes az eddigi formájában helyreállítani.

Európa „víztornyai” is eltűnőben vannak

A helyi tájhasználat megváltoztatása önmagában nem állítja meg a globális felmelegedést. Az Alpok gleccserei 1850 óta a jégtérfogatuk nagyjából 60–65%-át veszítették el. A jégtérfogat kb. 280 km³-ről 100 km³-re csökkent 1850 és 2015 között, miközben a gleccserek által borított terület 57%-kal zsugorodott. Mivel az olvadás üteme 2015 óta tovább gyorsult – a svájci gleccserek önmagukban csak 2022–2023-ban a térfogatuk 10%-át veszítették el két év alatt, a 2024/25-ös hidrológiai évben pedig további kb. 3%-ot, és idén sem lesz jobb a helyzet.

A hó és a jég természetes, késleltetett víztározóként működött. Télen megőrizte a csapadékot, nyáron pedig a legnagyobb melegben táplálta legintenzívebben a folyókat. A gleccserek olvadása az elmúlt 50-100 évben átmenetileg jelentősen megnövelte a nyári vízhozamokat, de amikor a jégtömeg egy kritikus szint alá csökken, a nyári utánpótlás visszaesik. Ezen a ponton már a legtöbb alpesi gleccser túl van, ennek egyértelmű hatásai már megjelentek a Pó, a Rajna, a Rhône és egyre inkább a Duna vízjárásában is.

A Duna magyarországi szakaszára érkező víz mennyiségét természetesen nem csak a gleccserek határozzák meg. A teljes vízgyűjtő csapadéka, hótakarója, talajnedvessége, vízkivételei, tározói és mellékfolyói együtt alakítják. De a legforróbb nyári hónapok vízhozamában a Duna magyarországi szakaszán az elolvadóban levő osztrák és svájci gleccserek táplálta Inn folyó szerepe meghatározó. Az idei nyári alpesi rekordhőség miatti olvadás sem volt már elég ahhoz, hogy ne alakuljon ki rekordalacsony vízállás. A gyorsan romló tendencia ezért egészen biztos és sajnos a mi életünkben már visszafordíthatatlan: még átlagos időjárású nyarakon is évről-évre nagyobb lesz az extrém alacsony nyári dunai vízállások és vízhozamok kockázata, miközben az ivóvízellátás, az öntözés, az ipar és a hajózás vízigénye nem csökken, hanem a melegedéssel párhuzamosan nő.

Ez még sürgetőbbé teszi, hogy a Magyarországra érkező vizet ne vezessük át a tájon a lehető leggyorsabban, és ne építsünk rá olyan új felhasználásokat, amelyek csak a múlt vízhozamai mellett lennének fenntarthatók.

Szükséges-e? – A Balaton és a Velencei-tó vízpótlási lehetőségei

A szakértők jelentős része a historikus adatok alapján egyértelműen természetes és ökológiailag hasznos folyamatnak írják le nagy sekély tavaink jelentős vízszintingadozását, és emiatt óvatosságra intenek a vízpótlás szükségességével kapcsolatban, ugyanakkor a vártnál gyorsabb ütemben változó klíma miatt már csak megelőző jelleggel is érdemes a lehető legalaposabban megvizsgálni és fontolóra venni a lehetőségeket.

A Velencei-tó

A környék talajvízszintjének tartós és jelentős csökkenése miatt szükségessé vált Velencei-tó vízpótlása ma hivatalosan a vízgyűjtőn található Pátkai- és a Zámolyi-tározóból történne. A tartós szárazság és a felmelegedés azonban a tározók üresek, a kiszáradt talaj a lehullott eső jelentős részét elnyeli, mielőtt az elérné a tavat vagy a tározókat. Ezért az valószínűleg nem lesz elegendő, még akkor sem, ha az agárdi víztisztító jelenleg a vízgyűjtőről kivezetett tisztított szennyvizét is visszaforgatjuk. Mivel a turizmus is nagyon jelentős összetevője a nemzetgazdasági teljesítménynek, és a hazai életminőségnek, ezért a legnagyobb léptékű, de egyben legvitatottabb elképzelést, a Duna bevonását is meg kell fontolni. Az egyik lehetőség a parti szűrésű (kavicsteraszi) vízkivétel a Duna mentéről, a Váli-víz torkolata és Adony térségéből, kb. 25–30 km hosszú vezetékkel és szivattyúállomásokkal. A másik a közvetlen dunai nyersvíz-kivétel Adony vagy Dunaújváros térségében, ami előtisztítást igényelne (invazív fajok, algásodás miatt), és mind a beruházási, mind az üzemeltetési költsége magas.

A Balaton

A Balaton természetes vízmérlege az elmúlt két évtizedben látványosan megváltozott: az évi átlagos természetes vízgyarapodás 1951–1980 között még +707 mm/év volt, 1981–2010-re +416 mm/évre esett vissza, az 1991–2020-as időszakra pedig már csak +362 mm/év – tehát nagyjából a felére csökkent fél évszázad alatt. 2000 és 2022 között kilenc évben a természetes vízháztartás egyenlege negatív volt, ami az 1921–1999-es adatsorban korábban nem fordult elő– vagyis több víz párolog el és folyik le, mint amennyi csapadékból, a vízgyűjtőről és a talajvízből a tóba érkezik.

2025-ös hivatalos OVF-adat mutatja ezt a folyamatot a legélesebben: a tó éves természetes vízkészlet-változása −220 mm volt, ami 1921 óta a második legalacsonyabb érték. Idén nyáron ez még konkrétabban is érzékelhető: a 2026-os aszályos időszakban a vízszint napi kb. 1 cm-t apadt.

Rövid távon talán nem fenyeget a tó eltűnése, azonban óvatosságból már egy-két éven belül is szükséges lenne a külső vízpótlás vagy legalább a lehetőségének a megteremtése, és a felkészülést már most el kell kezdeni.

A vízpótlás több útvonalon is elképzelhető: a Rábából a Zalán át, vagy a Dráváról a Nyugati-övcsatorna érintésével. A Dráva ígéretesebb forrás: vízgyűjtője jóval nagyobb és alpesi eredetű, ezért a kivezetés a folyó vízhozamát mindössze 1-2 százalékkal csökkentené. A Rába viszont domborzatilag kedvezőbb, mert vízgyűjtője a Balatont tápláló Zaláéval szomszédos és csak egy alacsonyabb dombsor választja el tőle, ugyanakkor aszály idején jellemzően egyszerre apad mindkettő. Elvi lehetőség a Duna felől, a Sió-csatornán át (ez a csatorna eredetileg a tó lecsapolására, nem feltöltésére épült, tehát itt is szivattyúzásra lenne szükség). Felmerült a tisztított szennyvíz hasznosítása is, de utóbbi vízminőségi kockázatokkal jár.

A legnagyobb kockázatot az jelenti, hogy minden ilyen vízátvezetés két, korábban elkülönült vízgyűjtőt köt össze: ezzel kórokozók és invazív fajok is átjuthatnak az egyik rendszerből a másikba. Emiatt a szakértők inkább egy lassú, télen-tavasszal, kisebb ütemben töltő rendszert tartanak megvalósíthatónak, mint egy gyors, havi szintű vízszint-szabályozásra alkalmas megoldást.

Mindkét eset ugyanazt a tanulságot erősíti meg, mint a Tisza-völgy példája: a máshonnan idevezetett víz technikailag lehetséges, de lassú, drága és ökológiai kockázatokkal jár – önmagában nem pótolja a vízgyűjtőn belüli vízmegtartás hiányát, bár a megváltozó éghajlatban ez utóbbi már önmagéban kevésnek bizonyulhat sekély tavaink esetében.

Fotó: Velencei tó 2026. aug. 17. „Szilas / Wikimedia Commons, CC BY 4.0”

Nemzetközi tanulságok: a műszaki kapacitás nem old meg mindent

A törökországi Gediz folyót völgyzáró gát, nagy tározó és mintegy 120 ezer hektárt kiszolgáló öntözőrendszer szabályozza – ennek ellenére 2025 nyarán a folyó egyes szakaszain kilométereken át megszűnt a víz folyása. A tanulság nem az, hogy egy gát önmagában kiszárít egy folyót, hanem hogy a tározóval és vízkormányzással ellátott rendszer sem képes korlátlan vízigényt kiszolgálni: ha az öntözési igény és a párolgás tartósan meghaladja a vízgyűjtő utánpótlását, előbb a tározó szintje, majd a folyó vízhozama omlik össze. Ez a Tisza szempontjából is figyelmeztetés: a folyóra alapozott új öntözési programok csak addig működnek, amíg a folyónak és mellékfolyóinak ténylegesen van elosztható vízfeleslege, amelynek már a jelenlegi, arányaiban viszonylag csekély öntözött mezőgazdasági területtel is a határán járunk.

A romániai Dăbuleni térsége a Homokhátsághoz hasonló, de annál kedvezőbb (alacsonyabb) vízföldrajzi helyzetű homokterület. Az 1970-es években szivattyútelepekkel, betonozott csatornákkal és teraszolással mintegy 80 ezer hektáros öntözőrendszert építettek ki. A rendszerváltás után az üzemeltetés költsége kitermelhetetlenné vált, a hálózat nagy része leállt; a 2000-es évekbeli felújítás után is alacsony maradt a kihasználtsága, és még jelentős állami támogatás mellett is előfordult, hogy a termés gazdaságosan nem volt betakarítható. A tanulság nem az, hogy az öntözés önmagában értelmetlen, hanem hogy a táj adottságaival szemben működő mezőgazdaságot a legfejlettebb műszaki infrastruktúra sem teszi automatikusan versenyképessé – a Homokhátság tervezett vízpótlása pedig léptékben és energiaigényben is egy nagyságrenddel nagyobb feladat lenne, mint a dăbuleni rendszer.

De a masszív EU támogatásokkal termelt hazai gabonát már ma is piacvédelmi intézkedésekkel kell megvédeni az olcsó és EU támogatások nélkül termelt ukrán gabona versenyétől, nyilván az öntözés költségeivel tovább növelve a hazai szántóföldi termelés még versenyképtelenebbé válna a világpiacon.

Mennyiben felelős a JÉGER?

A JÉGER a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) által üzemeltetett országos jégkármérséklő rendszer: 2018 óta közel ezer talajgenerátorral, egy többé-kevésbé szabályos, 8–10 kilométeres rácshálózatban működik. A NAK hálózata mellett számos magánkézben levő berendezés is működik az országban. A generátorok ezüst-jodid-részecskéket juttatnak a zivatarfelhőkbe, hogy csökkentsék a kialakuló jégszemek méretét, és ezzel mérsékeljék a mezőgazdaságot fenyegető jégkárt. A Magyarországihoz hasonló kiterjedtséggel és sűrűséggel sehol sem alkalmazzák ezt a technológiát a világban.

Okozhat-e csapadékhiányt?

A hazai aszály fő okai a globális felmelegedés, a nagy légköri áramlatok eltolódása, a többéves vízhiány és a táji vízmegtartó képesség romlása. Önmagában az, hogy a rendszer működése időben egybeesik a száraz nyarakkal, nem bizonyítja, de nem is zárja ki az okozati kapcsolatot, hogy a túlzottan kiterjedt (a jégkárral nem igazán fenyegetett erdős és füves pusztás részek is le vannak fedve) és túlzottan gyakran használt rendszer súlyosbíthatja a csapadékhiányt.

A „túlmagvasítás” elmélete

Van egy fizikailag megalapozott aggály is: a glaciogén magvasítás szándékosan sok, apró jégkristály-embriót hoz létre, hogy egyik se nőjön naggyá – ezt a szakirodalom „túlmagvasításnak” (overseeding) nevezi. Ez azzal járhat, hogy a felhő korlátozott túlhűltvíz-készletéért túl sok kristály verseng, egyik sem nő elég naggyá a hatékony kihulláshoz, és a nedvesség egy része el is párolog, mielőtt csapadékként földet érne – ez volt az egyik fő aggály már az 1970-es évekbeli amerikai jégkár-kísérleteknél is. A Meteorológiai Világszervezet (WMO) jelenlegi állásfoglalása szerint azonban a jégmagvasítás hatásai – pozitív és negatív irányban egyaránt – a viharok nagy természetes változékonysága miatt máig nem eléggé bizonyítottak ahhoz, hogy ebből egyértelmű következtetést lehessen levonni.

Nyilvános párbeszéd és a bevetési gyakorlat változtatása

Korábban gyakorlatilag minden alacsonyabb valószínűségű jégesőriasztás esetén is bekapcsolták a rendszert – a szezonális működés öt-hat hónapjában összességében közel 80-100 napon át, ami az elmúlt évek és az idei év csapadékviszonyaival összevetve jól jelzi, hogy az indokoltnál többszörösen gyakoribb használat valós probléma volt a rendszer működésében.

Másfelől a rendszer támogatói által emlegetett a jégkárok kimutatott jelentős csökkenése együtt mozgott a nyári csapadék mennyiségének csökkenésével, vagyis a pozitív hatások ok-okozati összefüggései sem bizonyíthatóak, és a kapcsolódó egészségügyi kockázatok sem zárhatók ki teljesen.

Mindez összességében azt támasztja alá, hogy egy ilyen léptékű, országos beavatkozásnál nem elég a jóhiszemű működtetésben bízni: szükség van előzetes tudományos vizsgálatokra és társadalmi párbeszédre, használat esetén a maximálisan célszerű működési mérték kalibrálására, valamint a lehetséges csapadékhatások folyamatos, független és nyilvános vizsgálatára. Ha a várható bizonytalan hasznok nem haladják meg egyértelműen a kockázatokat, akkor inkább nem kell erre költeni.

A megoldás irányai

A vízhiány kezelésében gyakran első reflexként a felszíni víz növelése kerül előtérbe: újabb tározók, duzzasztók, vízpótló csatornák. Ezek pontosan meghatározott feladatokra szükségesek lehetnek, de táji léptékű aszálykezelésként könnyen zsákutcába és a víz teljes eltűnéséhez vezetnek. A folyóban az a víz jelenik meg, amit a talaj és a felszín alatti rendszer már nem tudott megtartani. Ha ezek a tartalékok kiürültek, a felszíni víz mesterséges áthelyezése nem tölti fel a tájat, a sekély, nagy felületű tározók éppen a legnagyobb párolgási veszteséggel működnek, miközben az érdemi talajvízszint emelő hatásuk néhány 10 méteres parti sávra korlátozódik.

Ahol a települések, a domborzat és az infrastruktúra biztonsága engedi, a folyókat újra ki kell engedni a korábbi kiterjedt árterületükre: a töltések közötti szűk tér helyett szélesebb, sekély elöntésre alkalmas árterekre van szükség, amely lassítja az árhullámot, hordalékot juttat a talajra és lehetőséget teremt nagy területen a beszivárgásra.

Másik konkrét eszköz lehet a levágott kanyarulatok visszakapcsolása. A Tiszából levágott közel száz nagy kanyar jelentős része ma is megvan holtágként – mivel nem mélyültek együtt a főmederrel, természetes mederküszöbként működhetnének: lassíthatnák a vizet, elősegíthetnék a hordalék lerakódását, és csökkenthetnék a folyó drénező hatását. A visszakapcsolás részletes hidrológiai, ökológiai és településbiztonsági tervezést igényel, és nem minden holtágnál lehetséges – de más logikát követ, mint egy új duzzasztó: a folyó saját formáit használja fel újabb párologtató felület létrehozása helyett. Nemcsak a Tiszán, hanem a legtöbb mellékfolyóján is nagyon sok levágott holtág található, de még a Dunán és mellékvizein is van jónéhány helyen ilyen beavatkozásra lehetőség.

A síkvidéki belvízlevezető csatornahálózatot ugyanezzel a szemlélettel kell átalakítani: ami a települések és az infrastruktúra védelméhez feltétlenül szükséges, azt fenn kell tartani; ami viszont tartósan a táj kiszáradását okozza, azt le kell zárni, sekélyebbé kell tenni, sőt lehetőleg vissza kell tölteni. A vízvisszatartást nem a csatorna végén, szivattyúzással kell elkezdeni, hanem ott, ahol a víz a talajból a csatornába szivárog.

Az állam szerepe nélkül nincs átállás

A szükséges változás nem várható egyedül a gazdálkodóktól: a jelenlegi birtokszerkezet, támogatási rendszer és terménypiac sok esetben éppen a vízigényes vagy a tájhoz rosszul illeszkedő művelési formák fenntartására ösztönöz. Az állam feladata, hogy:

kijelölje azokat a területeket, ahol a szántóföldi művelés gazdaságosan nem folytatható, és segítse elő a művelési mód váltást
kialakítsa a táji adottságokhoz jobban illeszkedő birtokszerkezetet;
támogassa a talaj vízmegtartó s szervesanyag akkumuláló képességét jobban szolgáló művelési módokat
felszámolja vagy átalakítsa a szükségtelenül vizet elvezető csatornákat;
kiváltsa a száraz termőhelyeken fenntarthatatlan faültetvényeket;
a legszárazabb területeken újra teret adjon a gyepeknek, a pusztáknak és a külterjes legeltetésnek;
kompenzálja azokat, akik időszakos elöntést, gyepesítést vagy más vízmegtartó tájhasználatot vállalnak;
segítsen a gazdálkodóknak ott folytatni magas hozzáadott értékű termelést, ahol annak valóban megvannak a természeti feltételei.
valamint a támogatással elősegítse a magas hozzáadott értékű, nemzetközileg is versenyképes hazai mezőgazdasági termelés egy részének (pl. kertészet) zárt, menedzselt környezetbe való átalakítását külföldi példák alapján.

Ez egy évtizedes átállás, amelyben a vízügyi, mezőgazdasági, természetvédelmi, településfejlesztési és gazdaságpolitikai döntéseknek ugyanabba az irányba kell mutatniuk.

Mit jelent mindez az építőipar és a mérnöki tervezés számára?

A táji vízhiány megoldásában az építőiparnak és a mérnöki szakmának is nagyon jelentős szerepe lesz: a jövő épített infrastruktúrája nem tervezhető úgy, mintha a csapadék és a talajvíz korlátlanul elvezetendő felesleges melléktermék lenne. A településeken és beruházásoknál csökkenteni kell a szükségtelenül vízzáró felületeket, növelni kell a helyben történő beszivárgást, és nagyobb szerepet kell adni a vízáteresztő burkolatoknak, az esőkerteknek, a zöldtetőknek és a kék-zöld infrastruktúrának. Utak, hidak, ipari és lakóterületek tervezésénél a vízgyűjtő egészét és a talajvíz várható változását is figyelembe kell venni.

Mit tehetünk most?

A fenti folyamatok lassúak és rendszerszintűek, ugyanakkor a gazdálkodók, az ingatlantulajdonosok és az ipari szereplők már ma is sokat tehetnek azért, hogy a saját területükön javítsák a víz megtartását, és csökkentsék a kiszolgáltatottságukat a nyári vízhiánnyal szemben.

Gazdálkodóknak

Termésszerkezet igazítása a termőhelyhez – homoki, alacsony vízmegtartó képességű vagy süllyedő talajvízszintű területeken érdemes felülvizsgálni, hogy a jelenlegi növénykultúra hosszú távon fenntartható-e öntözés nélkül, és fontolóra venni a gyepgazdálkodást, a külterjes legeltetést vagy szárazságtűrő fajtákat.
A talaj szervesanyag-tartalmának növelése – zöldtrágyázással, takarónövényekkel, vetésforgóval és minimális talajbolygatással, ami közvetlenül javítja a beszivárgást és csökkenti az öntözési igényt.
Folyamatos növényi borítottság – tarló, köztes növény, mulcsozás a csupasz, napnak és szélnek kitett talajfelszínről történő párolgás csökkentésére.
Az öntözés hatékonyságának növelése – csepegtető vagy mikroszórófejes technológia, talajnedvesség-érzékelők és időjárás-alapú öntözésütemezés a pazarló, nyílt árasztás helyett.
Kisléptékű vízvisszatartás a birtokon – tájba illesztett mélyedések, mocsárrétek, kisebb elönthető területek helyreállítása, amelyek a csapadékos időszakok vizét a birtokon tartják.
Részvétel a vízmegtartási és agrár-környezetgazdálkodási programokban – ezek hosszú távon jövedelembiztonságot adhatnak az átálláshoz.

Ingatlantulajdonosoknak

A telek burkolt, vízzáró felületének csökkentése – vízáteresztő térkő vagy zúzottkő a teljesen zárt aszfalt vagy beton helyett a behajtókon, teraszokon, parkolókon.
Esőkert vagy szikkasztó árok kialakítása – azokon a pontokon, ahová a tetőről és a burkolt felületekről lefolyó csapadékvíz összegyűlik, hogy a telken belül szivárogjon be.
Csapadékvíz-gyűjtés – esővízgyűjtő tartály vagy ciszterna kerti öntözésre, csökkentve az ivóvízkészletekre nehezedő nyári terhelést.
Zöldtető vagy zöldfelület – lapos tetőn, ahol statikailag és funkcionálisan megoldható; csökkenti a hőszigetet és a lefolyás sebességét is.
Tájhonos, szárazságtűrő növényzet – az intenzív locsolást igénylő pázsit és dísznövények helyett, különösen síkvidéki, homokos vagy forró nyári térségekben.
Nagyobb, összefüggő fejlesztéseknél – a kék-zöld infrastruktúra elemeit (esőkert, áteresztő burkolat, tározó zöldfelület) már a tervezés fázisában érdemes beépíteni, mert utólag lényegesen drágábban valósíthatók meg.

Ipari üzemeknek

Vízmérleg és vízkockázat-elemzés a vízgyűjtő léptékében – nem csak a saját kútra vagy vízkivételi engedélyre alapozva, különösen nagy technológiai vízfelhasználású telephelyeken.
Zárt rendszerű vagy csökkentett vízfogyasztású hűtéstechnológia – a nyitott, elpárologtató hűtőtornyok helyett, ahol ez műszakilag és gazdaságilag megvalósítható.
Ipari víz és szürkevíz újrahasznosítása – a technológiai folyamatokban, csökkentve a friss vízkivétel mennyiségét.
Csapadékvíz-gazdálkodás a telephelyen – a tető- és parkolófelületek lefolyásának összegyűjtése, tározása és technológiai, locsolási vagy tűzvédelmi célú felhasználása az azonnali elvezetés helyett.
Vízbiztonsági szempont a beruházási döntésekben – új telephely vagy kapacitásbővítés tervezésekor a helyi vízgyűjtő várható nyári vízkészletének figyelembevétele, nem csak a jelenlegi hálózati kapacitás alapján.
Együttműködés a térségi vízgazdálkodási szereplőkkel – mivel egy üzem vízbiztonsága végső soron a teljes vízgyűjtő állapotától függ.

Ezek az egyedi intézkedések önmagukban nem pótolják a táji léptékű, állami szintű beavatkozásokat, de birtokról birtokra, telekről telekre, telephelyről telephelyre haladva érdemben csökkenthetik a kiszolgáltatottságot.

Összegzés: működő vízkörforgásra van szükség

A magyarországi vízhiányt a klímaváltozás súlyosbítja, de a táj jelenlegi sérülékenységét hosszú történeti folyamat – a folyók kiegyenesítése, az árterek leválasztása, a belvízlevezető csatornahálózat, a túlzottan nagy arányú szántóföldi művelés – alakította ki. A felszíni vizek sorsa és szerepe végső soron az elvesztés: a folyók elvezetik, a tavak és tározók elpárologtatják a vizet. Nincs gyors és egyszerű megoldás. A tartalékot ezért elsősorban a talajban, a felszín alatt, az ártereken és a megfelelő tájhasználatban gazdaságos kialakítani.

A Széchenyi István és Vásárhelyi Pál nevéhez kötődő 19. századi tájalakítás a maga korában modernizációs program volt. A 21. században ugyanilyen léptékű gondolkodásra van szükség – az ellenkező irányban: nem újabb területeket kell kivonni a víz természetes mozgásából, hanem okos mérnöki és ökológiai tudással, méréssel és számításokkal megalapozva vissza kell adni a magyar tájnak azt a képességét, hogy a vizet befogadja és megőrizze.

Ezt a szemléletet, a szivacsváros-koncepciótól az esőkerteken át az árasztásos tetőkig, korábbi cikkünkben mutattuk be részletesebben: A város mint szivacs – mérnöki válaszkeresés és a különleges szerkezetek fontossága

Pál Gábor, vezérigazgató helyettes, gazdasági gazgató, CÉH zRt.